3. fejezet - Hétfő!

Néha-néha még azon gondolkozom a plafont bámulva, hogy én miért is jöttem ide? Próbálok visszaválaszolgatni magamnak, de úgy érzem, magamnak is hazudok. Igyekszem megmagyarázni magamban a történteket, melyekre még sem gondolok vissza szívesen.  Annyit tudok, hogy nagyon hiányoznak a szüleim, kikkel azt sem tudom, hogy mi van. Az biztos, hogy keresnek… Csak attól félek, hogy egyhamar meg is találnak. Mikor mindig kilépek a szállodából, annyira jó érzés tölt el, hogy az kimondhatatlan, s leírhatatlan, mint egy még ki nem talált mese. Vásárolgatás, sétálás közben sajnos néha eszembe jut a valóság. Ilyenkor tudom, hogy én választottam így, de mégis megfojtanám magam. Sőt. Olyan is, mintha szorongatnám a nyakam, mert akkor összeszorul a torkom, elkezd fájni, s nehezebben nyelek. Ezek a sírás jelei. Ekkor meg szoktam keresni a mosdót, belépek az egyik toalett ajtón, és elkezdek sírni. Halkan, de úgy még jobban fáj. Egyfolytában az a gondolat van a fejemben, hogy ha engem megtalálnak anyuék vagy a rendőrség, a szabadságomnak azonnal annyi. Márpedig én ezt soha nem akartam. Igaz, elkövettem magamon pár öngyilkossági kísérletet, de tudtam is közben, hogy úgy se lennék rá képes. Hisz nekem több eszem van mégis, mint hogy a nővérem miatt véget vessek a még ártatlan életemnek. És mi lesz, ha az igazgató elkezd nyomozni utánam, kideríti, hogy pont van egy olyan elveszett gyerek, mint én, és nekem jajj.

Ma reggel korán keltem, ugyanis iskolába kell mennem, ahova mindig negyed nyolcra szeretnék beérni. Igen, ez nálam afféle szabály, hogy ha valaminek adok egy időpontot, az addig úgy lesz, míg nem fontos megváltoztatni. Tegnap vettem egy iskolatáskát, melyen Németország nevezetességei találhatók rajz formában, fehér alapon. Nekem nagyon tetszik.  Felvettem a kedvenc pólómat, melyet úgy kell elképzelni, hogy fehér és rózsaszín virágmintás „egyberuha”. Egyberuhának én azt a ruhát hívom, mely pánt nélküli szoknyaaljú ruha. Egyszóval ruha. Felvettem hozzá a fekete bolerómat, a sötétkék topánkámat, egy nyakláncot, melyen egy szív alakú medál lógott és a pink rózsás fülbevalómat. Kiengedtem a hajamat és egy fehér hajcsatot tűztem bele. Feltettem a szempilláimra egy kis fekete szempillaspirált, majd egy enyhén rózsaszín, nem feltűnő szájfényt vittem ajkaimra. Beletettem a táskámba a tolltartómat, ami szegecsekkel van díszítve. Teletömtem ceruzákkal, tollakkal és filcekkel egyaránt. 10 percre van innen suli, ezért nem kell annyira sietnem. Hasznát vettem a dezodoromnak és a parfümömnek, melyek nélkül képtelen vagyok élni. Bementem a fürdőszobába, mely meglehetősen kicsi. Levettem a tükörre ráillesztett polcról a fogkefémet, majd a mentolos fogkrémemmel rányomtam egy picit. Megmostam a fogamat, majd öblögettem a Listerine nevű szájfertőtlenítőmmel. Bekentem a kezemet kézkrémmel. Vártam öt percet, míg beszívódik a krém, és elkezdtem értetlenül táncolni a szoba közepén. Tudok róla, hogy szörnyen táncolok, de mégis nagyon jó érzés volt. Hiányoltam a zenét, ezért gyorsan előkaptam a telefonomat és elindítottam Pitbull és Kesha számát, a Timbert. Imádom, mert kötődik Texashoz. Ez a cowboy-cowgirl stílus, érthetően a country stílus nekem a minden. Most sokan gondolhattok arra, hogy akkor a Gangnam Style-t is szeretem, mert a táncában benne van a lasszós mozdulat. Igen, szeretem, de nem azért.  Rápillantottam az órára a mobilomon. 7 óra, nem is olyan rossz. Táncoltam még kicsit, aztán elmentem a mellékhelyiségre, nehogy az első napomon a suliban, a wc-n töltsem. Tapasztalatból tudom, hogy ez nem annyira jó érzés új emberek között. Ugyanis ők így ismernek meg.  Nem szeretném, hogy a gimiben is wc-s lánynak nevezzenek.  Kíváncsi vagyok, hogy a többiek már mennyire vannak jóba egymással, mert gondolom, bandák lesznek. Hát, ha engem befogadnak valamelyikbe, az lesz a legjobb eseményem a mai napon. Kíváncsi vagyok már nagyon az osztálytársaimra, a könyveink kinézetére, a tanárok tulajdonságaira, a legjobb barátnőmre (ha lesz), az órarendemre, a hangulatra, és minden egyéb dologra, mely fontos ahhoz, hogy megismerjek mindent a suliban. 7 óra 15 perckor el kéne indulnom. Hirtelen eszembe jutott a fülhallgatóm, mely nélkül élni képtelenség. Elraktam a táskámba, majd kinyitottam a bejárati ajtót. Kiléptem rajta egy nagy sóhajjal. Bezártam, aztán még 2-szer ellenőriztem, hogy sikeresen bezárultak rajta a zárak. A portásnő sok sikert kívánt Lisivel, és anyjával együtt. Megköszöntem és kiléptem az utcára. Rohamosan lépkedtem, miközben a szívem majd’ kiugrott. Szerencsére nem én voltam az egyetlen ember, akit az utcán sietve levert a víz, mivel velem szembe jött egy fiatal nő, ki szemmel láthatóan állásinterjúra készült. Kezébe kis papírocskák, izzadságcseppek a homlokán, melyeket alig győzött törölgetni. Mikor elmentünk egymás mellett, odasúgtam neki, hogy ne izguljon. A nő rám mosolygott, és megköszönte, miközben nyelt egy nagyot.  Az iskola kapujához értem, majd megálltam. Vettem egy nagy levegőt, majd egy „huhh”-val kifújtam. Lehajtottam a fejemet, de csak annyira, hogy lássam az előttem lévő lépcsőt. Felmentem rajta és bementem a kapunak nevezett ajtón.

-  Helló! – köszöntem úgy mindenkinek hangosan.

Mindenki rám nézett hirtelen egy „ez megbolondult” nézéssel. Eléggé kínosan éreztem magam, míg egy kedves lány oda nem jött hozzám.

- Szia! Mi a neved? Új vagy? – kérdezte kíváncsian.

- Szia! Gracie vagyok, Gomez. Mármint Gracie Gomez. És igen, új vagyok – válaszoltam félénken.

- Ohh, értem. Én Adabel Schiller vagyok, tizedikes – mondta mosolyogva – Segítsek valamiben?

- Köszönöm, nem kell. Szia!

- Viszlát!

Elmentem az igazgatóhoz, aki megmutatta az osztályfőnökömet, Frau Schmidt. Nagyon aranyos az ofő. Vörös, vállig érő haj, elegáns öltözék és egy kedves mosoly. Így tudom most jellemezni.  Megmutatta az osztályomat is. Összeszorítottam a fogaimat, becsuktam erősen a szemem, és mire kinyitottam, ott volt az osztályom.  Varázslatos érzés töltötte el a lelkem.  (Érdekesség! A szereplők menüpontban az összes osztálytársa szerepelni fog!) 10 csodálatosnak tűnő osztálytárs. 

2. fejezet - Új otthon, talán egy új élet

-Gracie Gomez szemszöge-
Megérkeztem. Amikor leszálltam a nagy bőröndömmel és a 2 táskámmal a repülőről, kicsordult pár könnycsepp a szememből. Még egyszer sem utaztam a szüleim nélkül ilyen messzire. Furcsa volt a kilátás, mert egyáltalán nem hasonlított Németország Texashoz. Rossz, de mégis jó. Rossz, mert nem a megszokott környezetben voltam, jó, mert úgy éreztem, itt egy új, és jobb élet vár rám. Nem volt az a megszokott, falusi csend, hanem lehetett hallani az élet hangját. Ott leginkább a kis traktorok, és a kutyaugatás hangját. Nincs a kutyákkal gondom, de eléggé idegesítő, ahogyan ugatnak. Kimentem a repülőtérről, és amint bezárult mögöttem az ajtó, a csodálatos Münster Egyházat pillantottam meg. Először nem tudtam mi az, csak amikor felnéztem jó magasra. Ugyanis ez a világ legmagasabb temploma.
Mivel már előre kiterveztem, hogy hol fogok megszállni, míg nem találok magamnak rendes lakást, egy hotelt néztem ki. Bejelentkeztem, s kifizettem az előleget 1 hónapra. Reméltem, hogy legalább addig nem találnak rám a rokonok. A portásnőnek be is mutatkoztam, elmondtam, hogy Texasi vagyok, és megdicsért, hogy milyen szépen beszélem a német nyelvet. Csodálkozott is, hogy nem spanyolt tanulok, de elmagyaráztam, hogy a német közelebb áll hozzám, míg a családunkban mexikói vér is kering. Megkaptam a kulcsokat, és azt követően felmentem a 2. emeletre (természetesen lifttel), a csomaghordárokkal együtt. Nagyon ízlésesen nézett ki az egész szálloda. Kényelmes fotelek voltak elhelyezve, ahol az emberek újságokat olvastak, kávézgattak, beszélgettek, vagy netán a laptopjukon böngésztek valamit. Ez olyan típusú megszállóhely, ahol inkább "laknak" az emberek, és nem pihennek. A szomszédban van egy kedvesnek tűnő lány, ezért másnap bekopogtam hozzá, és üdvözöltem. ugyanúgy bemutatkoztam, mint a portásnak és meghívott egy teára. Ő egy évvel idősebb nálam. Ő azért jött ide, mert az anyukája kapott egy fontos munkát. Münchenben lakott, így nem kellett sokat utaznia. Ismeri a legtöbb helyet, megbeszéltük, hogy együtt elmegyünk vásárolni ruhákat, de előtte elmegyünk valamit enni. Meg is történt. nagyon jól éreztem magam, nagyon jó fej lány, a stílusa egy az egyben ugyanaz, mint az enyém, ezért sok közös témánk volt. Mellesleg a neve Lisi Kleinhappel (ejtsd: Klájnhappel).  A másik oldali szomszédokat is megismertem, egy idős házaspár van ott, Steiner-ék. Nagyon kedvesek, de nem szeretik a hangos zenét, ezért figyelmeztettek, hogy ne csapjak bulikat esténként. Na hát ezzel lesznek kis gondok, de majd megoldom. 3 nap múltán eszembe jutott, hogy miért is jöttem ide. Selena miatt. Elővettem a képeket az egyik táskámból, melyeken én, a szüleim és a nővérem szerepelt. Beugrott a kép nézegetése közben egy párbeszéd a nővéremmel, mely 4 éves koromban történt. Idézem.
*Te vagy a legeslegjobb nővér a világon - közöltem Selenának, miközben átöleltem.
Te meg az egyetlen kishúgom, akit tiszta szívemből szeretek, és szeretni fogom örök életemben - ölelt meg szorosabban Sel, miközben picit elsírta magát*
Hát mostanában azon gondolkozom, hogy elhiggyem-e, vagy csak egy egyszerű mondatnak fogjam fel, amit mondott?
Egy héten át minden este alig tudtam aludni, mert azon filóztam, hogy most éppen mit csinálhatnak a szüleim. Őrülten keresnek vagy Selenával foglalkoznak és nem szépen mondva le se szarnak. Én az elsőre tippelnék, hisz még se utálnak a szüleim, egyszerűen úgy érzem, hogy a nővéremet jobban szeretik. Nem beszélve arról, hogy sírtam is. Egyik nap úgy elüvöltöttem magam éjfélkor, hogy dübörögtek az ajtómon a szomszédok, azt kiabálva, hogy jól vagyok-e, és mi történt.
Az egyik szombaton megkerestem a gimit, amit kinéztem. Nagyon kedves az igazgatónő, körbevezetett, elkérte a bizonyítványom, és látta, hogy magas szinten vizsgáztam német nyelvből. Minden tantárgyból szinte mondhatni, hogy kitűnő vagyok, csak az ének, és a testnevelés az, ami nem megy. Rettenetes mozgásom van, egyedül a kosárlabdához értek a mozgás terén. Igen, mert ahhoz a kar mozgatása kell, és én meg elég szépen rajzolok. A hangomat nem Selenától örököltem, az egyszer biztos, hisz rosszabb a hangom, mint egy nyikorgó ajtónak. Semmi baj, hisz ez még nem a világ vége, mert a lényeg a német, a német nyelvtan, a matek, stb. Megbeszéltük, hogy ott ebédelek. Szigorú szabály, hogy csak a közelben lakók járhatnak abba a gimnáziumba, mert ha valaki messziről menne, tuti biztos, hogy elkésne. Ugyanis már legalább fél nyolcra bent kell lenni az intézményben. Miközben a tanulmányomról beszélgettünk, megkérdezte, hogy hol vannak a szüleim, mert velük is szeretne beszélni. Nagyon megijedtem, remegni kezdtem, és kinyitottam a számat, jelezve, hogy elkezdek beszélni. Visszacsuktam 2 ajkam, újra kinyitottam, majd pedig ténylegesen elkezdtem mondani, amit akartam.
- Őöö, a szüleim már nem élne-ek - habogtam, miközben kétségbeesett fejet vágtam és elsírtam magam.
- Értem. Nos akkor kivel élsz most? Nevelőszülőknél, vagy netán nevelőintézetbe?
- Khmm - húztam az időt, és vettem egy nagy levegőt - Egyedül.
- Igazán? Hol? - érdeklődött Frau Müller.
- Itt a közelben van egy hotel, khmm, és...igen ott. - motyogtam zavartan.
- Hány éves is vagy Gracie?
- 16 leszek.
- Nem helyeslem, de ez nem az én ügyem. Akkor hétfőn várom, hogy be gyere az iskolába, és megismerkedsz az osztálytársaiddal.
Kimentem a suliból, miközben majd' el fújt a szél. Igazság szerint én annyira nem szeretem az őszt. Visszamentem a szállodába, és bekopogtam Lisi ajtaján, hogy közöljem vele, milyen volt az igazgató. Mivel ő is odajár egy ideig, kíváncsi volt, hogy tényleg oda megyek-e. Örült neki, hogy ugyanoda megyünk mindennap suliba, hisz így mehetünk együtt. Sőt! Hazafele is meg fog várni, mert ő 15 perccel hamarabb szokott hazamenni, de mostantól nem.
Ma találkoztam az anyukájával, és meghívtak vacsorára. Jól leintette szegény Lisit, hogy nem kérdezte meg előbb. Nagyon kedves nő, mert azt mondta, hogy bármikor, akár minden nap odamehetek vacsorára. Elfogadtam az ajánlatot. Így is esténként csak szendvicseket ettem, ott pedig főtt étel van (amúgy istenien főz). Egyébként Frederica-nak hívják, de megengedte, hogy Erica-nak hívjam.
Úristen! Nagyon várom a holnapot. Megismerhetem az osztálytársaimat, akikre már szörnyen kíváncsi vagyok. Remélem kedvelni fognak. Ja, és állítólag holnap kapom meg a tankönyveket, füzeteket is. Egyszóval ki vagyok! Az örömtől, és a kíváncsiságtól, talán még egy kis félelem is járul hozzá.

1. fejezet - Visszaemlékezés

-Gracie Gomez szemszöge-
Első emlékem, mikor Selenával, én 3 évesen, ő 6 évesen együtt játszottunk. A szüleink ránk szóltak, hogy ne kiabáljunk. Igen, akkor még játszásból kiabáltunk. Legnagyobb gondunk akkor még az volt, hogy milyen játékot játszunk. Aztán teltek az évek, és ő tizenévesen megpróbálkozott a színészettel. Tudni illik, én a színészethez, az énekléshez, a tánchoz elég tehetségtelen vagyok. Én is próbálkoztam, sikertelenül. És ő? Ő pedig sikeresen. Büszke voltam rá akkor. Rosszul éreztem magam, de büszke voltam. Úgy éreztem kicsinek, hogy ha ő híres lesz, akkor minden szupi, meg tökéletes lesz. Igen, neki igen, de nekem nem. Első szerepét a Disney-nél kapta. Imádta. Még mindig biztattam. Aztán jött egy számomra hatalmas nagy fordulat. Kiderült, hogy nagy tehetsége van az énekléshez is. Eljött az az idő, hogy iskolás lettem. Ő harmadikos, én pedig elsős. Mindenki őt dicsérte az iskolában, és otthon is ő volt a középpontban. Velem már nem nagyon foglalkozott senki, csak annyit, hogy a szüleim megvették a szükséges felszereléseket az iskolához. Kezdtem dühös lenni, mert nem voltak igaz barátaim, ugyanis ha valaki a suliban hozzám szólt, akkor is csak arra volt kíváncsi, hogy milyen Selena testvérének lenni. Ilyenkor csak azt válaszoltam, hogy "jó". Talán nem is voltak rá annyira kíváncsiak, ezért nem fejtettem ki bővebben semmit sem érő gondolataimat. Oké. Elérkezett a 3. év vége. Ahelyett, hogy a családtagok, rokonok érdeklődtek volna az év végi bizonyítványom iránt, a nővérem karrierjével voltak elfoglalva. egész nyáron a szobámban gubbasztottam, néha olvastam, esetleg zenét hallgattam. Semmi nem dobott fel. Enni is alig ettem, így anorexiás lettem. Csodálkoztak a szüleim, mi lehet az oka.
Eltelt a nyár. Selena élt és virult, én meg a kórházban feküdtem, amikor a suliban lett volna a helyem, negyedikesen. Megérkezett az október, vele a születésnapom is. Nem felejtem el soha, hogy amikor én ott feküdtem pár lufival a kórházi ágyban, a szüleim el nem mozdulva tőlem, ezerszer boldog szülinapot kívántak nekem. Jött pár közelebbi rokon is, aminek nagyon örültem. De egy ember, azt az egy embert, aki "miatt" anorexiás lettem, nem láttam ott. A nővéremet nem találtam a jót kívánó családtagok között! A 10. szülinapomra nem jött el, mert a karrierjét "dédelgette".
2 év múlva már teljesen meggyógyultam, nyoma sem volt, hogy valamikor csont és bőr voltam (szó szerint).
Akkor Selena 15 éves lett, megkapta a főszerepet a Wizards Of Waverly Place nevezetű sorozatban.
Minden hír vagy sztár újságban volt róla egy legalább egyoldalas cikk. Jöttek a paparazzók is.
Ez így ment minden nap. Úgy éreztem idegösszeomlásom lesz.
15 évesen hoztam egy hatalmas nagy döntést. Elköltöztem Ulm-ba, egy német városba. Az iskolában németet tanultam, így nem volt túl nehéz beilleszkedni, és egy gimnáziumot keresni. Izgultam, hisz ezt fél évig tervezgettem a szüleim tudta nélkül.
Na de folytassuk a németországi életemmel jelen időben...



Ez a rész kis rövid bevezető volt, hogy Gracie-nek milyen volt kicsinek az élete, és hogy mi folytán döntött úgy, hogy Németországba költözik. Természetesen a részekben magyarul lesz leírva mindenki párbeszéde.
remélem sokan fogjátok olvasni a történetemet.

Prológus

Ez a történet egy lányról szól, aki a híres Selena Gomez húga. A lány neve Gracie Gomez, aki nagy elnyomásba kerül, amikor Selena híres lesz. Gracie 3 évvel fiatalabb nővérénél. Grace (becenév) 15 évesen szülei engedélye nélkül elköltözik Németországba. A lány egyáltalán nem buta, ezért könnyen megtanulta a német nyelvet. A lányok szülei nem mondták el Selenának, hogy húga megszökött, ezért míg ők keresték Graciet, Sel abban a tudatban volt, hogy testvére búcsúzás nélkül pár hónapra bentlakásos iskolába ment.
A lányt 3 év után találják meg aggódó szülei, a rendőrséggel együtt...