-Gracie Gomez szemszöge-
Megérkeztem. Amikor leszálltam a nagy bőröndömmel és a 2 táskámmal a repülőről, kicsordult pár könnycsepp a szememből. Még egyszer sem utaztam a szüleim nélkül ilyen messzire. Furcsa volt a kilátás, mert egyáltalán nem hasonlított Németország Texashoz. Rossz, de mégis jó. Rossz, mert nem a megszokott környezetben voltam, jó, mert úgy éreztem, itt egy új, és jobb élet vár rám. Nem volt az a megszokott, falusi csend, hanem lehetett hallani az élet hangját. Ott leginkább a kis traktorok, és a kutyaugatás hangját. Nincs a kutyákkal gondom, de eléggé idegesítő, ahogyan ugatnak. Kimentem a repülőtérről, és amint bezárult mögöttem az ajtó, a csodálatos Münster Egyházat pillantottam meg. Először nem tudtam mi az, csak amikor felnéztem jó magasra. Ugyanis ez a világ legmagasabb temploma.
Mivel már előre kiterveztem, hogy hol fogok megszállni, míg nem találok magamnak rendes lakást, egy hotelt néztem ki. Bejelentkeztem, s kifizettem az előleget 1 hónapra. Reméltem, hogy legalább addig nem találnak rám a rokonok. A portásnőnek be is mutatkoztam, elmondtam, hogy Texasi vagyok, és megdicsért, hogy milyen szépen beszélem a német nyelvet. Csodálkozott is, hogy nem spanyolt tanulok, de elmagyaráztam, hogy a német közelebb áll hozzám, míg a családunkban mexikói vér is kering. Megkaptam a kulcsokat, és azt követően felmentem a 2. emeletre (természetesen lifttel), a csomaghordárokkal együtt. Nagyon ízlésesen nézett ki az egész szálloda. Kényelmes fotelek voltak elhelyezve, ahol az emberek újságokat olvastak, kávézgattak, beszélgettek, vagy netán a laptopjukon böngésztek valamit. Ez olyan típusú megszállóhely, ahol inkább "laknak" az emberek, és nem pihennek. A szomszédban van egy kedvesnek tűnő lány, ezért másnap bekopogtam hozzá, és üdvözöltem. ugyanúgy bemutatkoztam, mint a portásnak és meghívott egy teára. Ő egy évvel idősebb nálam. Ő azért jött ide, mert az anyukája kapott egy fontos munkát. Münchenben lakott, így nem kellett sokat utaznia. Ismeri a legtöbb helyet, megbeszéltük, hogy együtt elmegyünk vásárolni ruhákat, de előtte elmegyünk valamit enni. Meg is történt. nagyon jól éreztem magam, nagyon jó fej lány, a stílusa egy az egyben ugyanaz, mint az enyém, ezért sok közös témánk volt. Mellesleg a neve Lisi Kleinhappel (ejtsd: Klájnhappel). A másik oldali szomszédokat is megismertem, egy idős házaspár van ott, Steiner-ék. Nagyon kedvesek, de nem szeretik a hangos zenét, ezért figyelmeztettek, hogy ne csapjak bulikat esténként. Na hát ezzel lesznek kis gondok, de majd megoldom. 3 nap múltán eszembe jutott, hogy miért is jöttem ide. Selena miatt. Elővettem a képeket az egyik táskámból, melyeken én, a szüleim és a nővérem szerepelt. Beugrott a kép nézegetése közben egy párbeszéd a nővéremmel, mely 4 éves koromban történt. Idézem.
*Te vagy a legeslegjobb nővér a világon - közöltem Selenának, miközben átöleltem.
Te meg az egyetlen kishúgom, akit tiszta szívemből szeretek, és szeretni fogom örök életemben - ölelt meg szorosabban Sel, miközben picit elsírta magát*
Hát mostanában azon gondolkozom, hogy elhiggyem-e, vagy csak egy egyszerű mondatnak fogjam fel, amit mondott?
Egy héten át minden este alig tudtam aludni, mert azon filóztam, hogy most éppen mit csinálhatnak a szüleim. Őrülten keresnek vagy Selenával foglalkoznak és nem szépen mondva le se szarnak. Én az elsőre tippelnék, hisz még se utálnak a szüleim, egyszerűen úgy érzem, hogy a nővéremet jobban szeretik. Nem beszélve arról, hogy sírtam is. Egyik nap úgy elüvöltöttem magam éjfélkor, hogy dübörögtek az ajtómon a szomszédok, azt kiabálva, hogy jól vagyok-e, és mi történt.
Az egyik szombaton megkerestem a gimit, amit kinéztem. Nagyon kedves az igazgatónő, körbevezetett, elkérte a bizonyítványom, és látta, hogy magas szinten vizsgáztam német nyelvből. Minden tantárgyból szinte mondhatni, hogy kitűnő vagyok, csak az ének, és a testnevelés az, ami nem megy. Rettenetes mozgásom van, egyedül a kosárlabdához értek a mozgás terén. Igen, mert ahhoz a kar mozgatása kell, és én meg elég szépen rajzolok. A hangomat nem Selenától örököltem, az egyszer biztos, hisz rosszabb a hangom, mint egy nyikorgó ajtónak. Semmi baj, hisz ez még nem a világ vége, mert a lényeg a német, a német nyelvtan, a matek, stb. Megbeszéltük, hogy ott ebédelek. Szigorú szabály, hogy csak a közelben lakók járhatnak abba a gimnáziumba, mert ha valaki messziről menne, tuti biztos, hogy elkésne. Ugyanis már legalább fél nyolcra bent kell lenni az intézményben. Miközben a tanulmányomról beszélgettünk, megkérdezte, hogy hol vannak a szüleim, mert velük is szeretne beszélni. Nagyon megijedtem, remegni kezdtem, és kinyitottam a számat, jelezve, hogy elkezdek beszélni. Visszacsuktam 2 ajkam, újra kinyitottam, majd pedig ténylegesen elkezdtem mondani, amit akartam.
- Őöö, a szüleim már nem élne-ek - habogtam, miközben kétségbeesett fejet vágtam és elsírtam magam.
- Értem. Nos akkor kivel élsz most? Nevelőszülőknél, vagy netán nevelőintézetbe?
- Khmm - húztam az időt, és vettem egy nagy levegőt - Egyedül.
- Igazán? Hol? - érdeklődött Frau Müller.
- Itt a közelben van egy hotel, khmm, és...igen ott. - motyogtam zavartan.
- Hány éves is vagy Gracie?
- 16 leszek.
- Nem helyeslem, de ez nem az én ügyem. Akkor hétfőn várom, hogy be gyere az iskolába, és megismerkedsz az osztálytársaiddal.
Kimentem a suliból, miközben majd' el fújt a szél. Igazság szerint én annyira nem szeretem az őszt. Visszamentem a szállodába, és bekopogtam Lisi ajtaján, hogy közöljem vele, milyen volt az igazgató. Mivel ő is odajár egy ideig, kíváncsi volt, hogy tényleg oda megyek-e. Örült neki, hogy ugyanoda megyünk mindennap suliba, hisz így mehetünk együtt. Sőt! Hazafele is meg fog várni, mert ő 15 perccel hamarabb szokott hazamenni, de mostantól nem.
Ma találkoztam az anyukájával, és meghívtak vacsorára. Jól leintette szegény Lisit, hogy nem kérdezte meg előbb. Nagyon kedves nő, mert azt mondta, hogy bármikor, akár minden nap odamehetek vacsorára. Elfogadtam az ajánlatot. Így is esténként csak szendvicseket ettem, ott pedig főtt étel van (amúgy istenien főz). Egyébként Frederica-nak hívják, de megengedte, hogy Erica-nak hívjam.
Úristen! Nagyon várom a holnapot. Megismerhetem az osztálytársaimat, akikre már szörnyen kíváncsi vagyok. Remélem kedvelni fognak. Ja, és állítólag holnap kapom meg a tankönyveket, füzeteket is. Egyszóval ki vagyok! Az örömtől, és a kíváncsiságtól, talán még egy kis félelem is járul hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése