3. fejezet - Hétfő!

Néha-néha még azon gondolkozom a plafont bámulva, hogy én miért is jöttem ide? Próbálok visszaválaszolgatni magamnak, de úgy érzem, magamnak is hazudok. Igyekszem megmagyarázni magamban a történteket, melyekre még sem gondolok vissza szívesen.  Annyit tudok, hogy nagyon hiányoznak a szüleim, kikkel azt sem tudom, hogy mi van. Az biztos, hogy keresnek… Csak attól félek, hogy egyhamar meg is találnak. Mikor mindig kilépek a szállodából, annyira jó érzés tölt el, hogy az kimondhatatlan, s leírhatatlan, mint egy még ki nem talált mese. Vásárolgatás, sétálás közben sajnos néha eszembe jut a valóság. Ilyenkor tudom, hogy én választottam így, de mégis megfojtanám magam. Sőt. Olyan is, mintha szorongatnám a nyakam, mert akkor összeszorul a torkom, elkezd fájni, s nehezebben nyelek. Ezek a sírás jelei. Ekkor meg szoktam keresni a mosdót, belépek az egyik toalett ajtón, és elkezdek sírni. Halkan, de úgy még jobban fáj. Egyfolytában az a gondolat van a fejemben, hogy ha engem megtalálnak anyuék vagy a rendőrség, a szabadságomnak azonnal annyi. Márpedig én ezt soha nem akartam. Igaz, elkövettem magamon pár öngyilkossági kísérletet, de tudtam is közben, hogy úgy se lennék rá képes. Hisz nekem több eszem van mégis, mint hogy a nővérem miatt véget vessek a még ártatlan életemnek. És mi lesz, ha az igazgató elkezd nyomozni utánam, kideríti, hogy pont van egy olyan elveszett gyerek, mint én, és nekem jajj.

Ma reggel korán keltem, ugyanis iskolába kell mennem, ahova mindig negyed nyolcra szeretnék beérni. Igen, ez nálam afféle szabály, hogy ha valaminek adok egy időpontot, az addig úgy lesz, míg nem fontos megváltoztatni. Tegnap vettem egy iskolatáskát, melyen Németország nevezetességei találhatók rajz formában, fehér alapon. Nekem nagyon tetszik.  Felvettem a kedvenc pólómat, melyet úgy kell elképzelni, hogy fehér és rózsaszín virágmintás „egyberuha”. Egyberuhának én azt a ruhát hívom, mely pánt nélküli szoknyaaljú ruha. Egyszóval ruha. Felvettem hozzá a fekete bolerómat, a sötétkék topánkámat, egy nyakláncot, melyen egy szív alakú medál lógott és a pink rózsás fülbevalómat. Kiengedtem a hajamat és egy fehér hajcsatot tűztem bele. Feltettem a szempilláimra egy kis fekete szempillaspirált, majd egy enyhén rózsaszín, nem feltűnő szájfényt vittem ajkaimra. Beletettem a táskámba a tolltartómat, ami szegecsekkel van díszítve. Teletömtem ceruzákkal, tollakkal és filcekkel egyaránt. 10 percre van innen suli, ezért nem kell annyira sietnem. Hasznát vettem a dezodoromnak és a parfümömnek, melyek nélkül képtelen vagyok élni. Bementem a fürdőszobába, mely meglehetősen kicsi. Levettem a tükörre ráillesztett polcról a fogkefémet, majd a mentolos fogkrémemmel rányomtam egy picit. Megmostam a fogamat, majd öblögettem a Listerine nevű szájfertőtlenítőmmel. Bekentem a kezemet kézkrémmel. Vártam öt percet, míg beszívódik a krém, és elkezdtem értetlenül táncolni a szoba közepén. Tudok róla, hogy szörnyen táncolok, de mégis nagyon jó érzés volt. Hiányoltam a zenét, ezért gyorsan előkaptam a telefonomat és elindítottam Pitbull és Kesha számát, a Timbert. Imádom, mert kötődik Texashoz. Ez a cowboy-cowgirl stílus, érthetően a country stílus nekem a minden. Most sokan gondolhattok arra, hogy akkor a Gangnam Style-t is szeretem, mert a táncában benne van a lasszós mozdulat. Igen, szeretem, de nem azért.  Rápillantottam az órára a mobilomon. 7 óra, nem is olyan rossz. Táncoltam még kicsit, aztán elmentem a mellékhelyiségre, nehogy az első napomon a suliban, a wc-n töltsem. Tapasztalatból tudom, hogy ez nem annyira jó érzés új emberek között. Ugyanis ők így ismernek meg.  Nem szeretném, hogy a gimiben is wc-s lánynak nevezzenek.  Kíváncsi vagyok, hogy a többiek már mennyire vannak jóba egymással, mert gondolom, bandák lesznek. Hát, ha engem befogadnak valamelyikbe, az lesz a legjobb eseményem a mai napon. Kíváncsi vagyok már nagyon az osztálytársaimra, a könyveink kinézetére, a tanárok tulajdonságaira, a legjobb barátnőmre (ha lesz), az órarendemre, a hangulatra, és minden egyéb dologra, mely fontos ahhoz, hogy megismerjek mindent a suliban. 7 óra 15 perckor el kéne indulnom. Hirtelen eszembe jutott a fülhallgatóm, mely nélkül élni képtelenség. Elraktam a táskámba, majd kinyitottam a bejárati ajtót. Kiléptem rajta egy nagy sóhajjal. Bezártam, aztán még 2-szer ellenőriztem, hogy sikeresen bezárultak rajta a zárak. A portásnő sok sikert kívánt Lisivel, és anyjával együtt. Megköszöntem és kiléptem az utcára. Rohamosan lépkedtem, miközben a szívem majd’ kiugrott. Szerencsére nem én voltam az egyetlen ember, akit az utcán sietve levert a víz, mivel velem szembe jött egy fiatal nő, ki szemmel láthatóan állásinterjúra készült. Kezébe kis papírocskák, izzadságcseppek a homlokán, melyeket alig győzött törölgetni. Mikor elmentünk egymás mellett, odasúgtam neki, hogy ne izguljon. A nő rám mosolygott, és megköszönte, miközben nyelt egy nagyot.  Az iskola kapujához értem, majd megálltam. Vettem egy nagy levegőt, majd egy „huhh”-val kifújtam. Lehajtottam a fejemet, de csak annyira, hogy lássam az előttem lévő lépcsőt. Felmentem rajta és bementem a kapunak nevezett ajtón.

-  Helló! – köszöntem úgy mindenkinek hangosan.

Mindenki rám nézett hirtelen egy „ez megbolondult” nézéssel. Eléggé kínosan éreztem magam, míg egy kedves lány oda nem jött hozzám.

- Szia! Mi a neved? Új vagy? – kérdezte kíváncsian.

- Szia! Gracie vagyok, Gomez. Mármint Gracie Gomez. És igen, új vagyok – válaszoltam félénken.

- Ohh, értem. Én Adabel Schiller vagyok, tizedikes – mondta mosolyogva – Segítsek valamiben?

- Köszönöm, nem kell. Szia!

- Viszlát!

Elmentem az igazgatóhoz, aki megmutatta az osztályfőnökömet, Frau Schmidt. Nagyon aranyos az ofő. Vörös, vállig érő haj, elegáns öltözék és egy kedves mosoly. Így tudom most jellemezni.  Megmutatta az osztályomat is. Összeszorítottam a fogaimat, becsuktam erősen a szemem, és mire kinyitottam, ott volt az osztályom.  Varázslatos érzés töltötte el a lelkem.  (Érdekesség! A szereplők menüpontban az összes osztálytársa szerepelni fog!) 10 csodálatosnak tűnő osztálytárs.